Miután ma elkezdtem olvasgatni a régi régi régi blogomat amit sehogysem tudok visszahozni, eltűnt, nem tudom hova tünhetett és miért, szóval nem is ez a lényeg de úgy éreztem még van bennem szufla, tudnék miről írni, még ha ez senki számára nem is lenne világmegváltó, de a lényeg, hogy egy olyan közlés kényszer féle ütötte fel a fejét bennem. Fuh, ez egy jó hosszú és értelmetlen mondat lett, de na, remélem a lényeg átjött. Valójában ez ahogyan írok nem is én vagyok, mármint de, de én élőben sosem tudtam ennyit beszélni. S őszintén egy időben úgy éreztem, hogy az írásra való hajlandóság is elszállt belőlem (mint a szufla), de úgy tűnik csak fáradt voltam.
De most. Úgy néz ki van ez a világ izé. Ki tudja mi. Néha már abban sem vagyok biztos, hogy ez igazi. Elnézem az odakint viháncoló boldog embereket és elgondolkodik rajta, hogy én miért rettegek itt bezárva, hiszen egy héten egyszer kétszer úgy is ki kell mennem akkor meg már tulajdonképpen úgy is mindegy. Szombat óta már a gyomrom is folyamatos gyötrődésben van, nincs étvágyam, fogytam három kilót (noha ez nem probléma), nem tudom mi lehet. Mert annak ellenére, hogy odakint mindenki önfeledten andalog valami hatalmas baj van a világgal. Bár eddig is az volt, csak nem így. Szóval a többi ember bátorsága ellenére én rettegek, mint mindig (mert engem rettegésre neveltek, mint a nyulakat), S azt hiszem emiatt lehet sok bajom, vagy ezt teszi velem a bezártság. Persze kimehetnék futni meg hasonlók de minél tovább vagyok bezárva annál kevésbé akaródzik kimennem. Ezt érzem jelenleg. S ez elég rossz érzés.
Szóval épp ezen töprengtem reggel, mikor is eszembe jutott Ákos egyik száma.
"Görcsösen hiszem, hogy jön rá még öröm..."
S miközben a régi, gondtalan életemről olvasgattam olyan szomorúság tört rám. Ha lenne egy időgépem bármikor visszamennék...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése