Miután ma elkezdtem olvasgatni a régi régi régi blogomat amit sehogysem tudok visszahozni, eltűnt, nem tudom hova tünhetett és miért, szóval nem is ez a lényeg de úgy éreztem még van bennem szufla, tudnék miről írni, még ha ez senki számára nem is lenne világmegváltó, de a lényeg, hogy egy olyan közlés kényszer féle ütötte fel a fejét bennem. Fuh, ez egy jó hosszú és értelmetlen mondat lett, de na, remélem a lényeg átjött. Valójában ez ahogyan írok nem is én vagyok, mármint de, de én élőben sosem tudtam ennyit beszélni. S őszintén egy időben úgy éreztem, hogy az írásra való hajlandóság is elszállt belőlem (mint a szufla), de úgy tűnik csak fáradt voltam. De most. Úgy néz ki van ez a világ izé. Ki tudja mi. Néha már abban sem vagyok biztos, hogy ez igazi. Elnézem az odakint viháncoló boldog embereket és elgondolkodik rajta, hogy én miért rettegek itt bezárva, hiszen egy héten egyszer kétszer úgy is ki kell mennem akkor meg már tulajdonképpen úgy is mindegy. Szombat óta már a gyomrom ...
Szösszenetek egy átlag bigyó életéből